Czárán Gyula

( 1847-1906 )

Seprősi Czárán Kristóf Gyula 1847. augusztus 20-án született az Arad megyei Seprősközségben, egy erdetileg a XIX. században, Aradon letelepedett örmény kereskedő család dédunokájaként. Apja Czárán Gergely (1818-1890), anyja pedig Baracházai Capdebó Anna (1827-1864) voltak. Elemi iskoláit Seprősön végezte és itt sajátította el a román nyelvet is. Tanulmányait az Aradi Minorita Gimnáziumban folytatta 1866-ig, amikor is édesapja átíratta németszóra a pozsonyi gimnázium 8-ik osztályába. Ekkor már beszélte a latin és német nyelveket is. Kitartása és szorgalma folytán kitűnően érettségizett 1867-ben. Apja akaratának engedve lemond az általa kedvelt mérnökségről és jogászi pályára iratkozik a budapesti egyetemen. Itt, üres óráiban könnyedén sajátította el a francia és olasz nyelveket. A kor követelményeinek megfelelően de leginkább apja további unszolására Bécsben folytatja jogászi tanulmányait. Második szigorlatát már nem sikerült letennie, mert súlyos hólyagos himlő és tüdőgyulladása után, betegeskedő apja határozott kérésére kénytelen volt 1871-ben visszatérni Seprősre. Kényszerű gazdálkodásából egyre gyakrabban menekült a Béli-hegyekbe. Itt kereste fel 1880-ban a Meziádi-cseppkőbarlangot. Elsőnek tárt és térképezett fel három szintet a barlangban. Közben bejárta Olaszországot, Németországot, Ausztriát, járt a Francia Alpesekeben, a Magas Tátrában, beutazta Erdélyt. Édesapja halála után (1890. jan. 11.) bérbe adta az örökölt Seprősi birtokot és annak jövedelmeit a továbbiakban a Béli- és a Bihar-hegység feltárására illetve turista utak építésére fordította. 10 évre kibérelte és berendezte Menyházán a Paradeiszer villát és kiépíttette a fürdő körüli kiránduló utakat. A Déznai várromokhoz saját költségén utat készíttetett de figyelme fokozatosan, az akkor még igen rusztikus Biharfüredre irányult. Hetekig tartó bolyongásai és jegyzetelései közepette találkozott és kötött egy életre szóló barátságot dr. Pethő Gyulával, a Magyar Földtani Intézet geológusával, akitől nagyon sokat tanult. Tudásszomját oltandó, 1892-ben, 45 éves korában, mint rendkívüli hallgató beíratkozott a Selmeczbányai Erdészeti és Bányászati főiskolára. Az itt töltött három esztendő alatt megérett benne az az elhatározás, hogy hátralevő életét bihari kutatásainak szenteli. 1897. végén bejárta és elkészíttette a Retyiceli-vízesést is érintő “Próba körutat”. 1898 julius 17-18-19-ére hirdette meg az első kirándulást a három hónapi munkával készült Szamosbazár körútra. 1901-ben fejezte be és junius 29-én adta át a Galbina felső medencéjében kiépített és robbantott körutat, melyet élete végéig folyamatosan alakítgatott, bővített. 1902-ben készült el a Csodavár körút, 1903-ban pedig megjelent Biharfüred turista útjait ismertető könyvecskéje “Kalauz Biharfüredi Kirándulásokra” címmel. 1903. május 1-én felavatták Réven a körútját, novemberben pedig robbantásokkal megnyitotta az addig ismeretlen Révi-barlang bejáratát. Rézbánya környéki feltáró munkája eredményeképpen, 1904. julius 15-16-17-én felavathatták az úgynevezett hármas, azaz alsó, középső, és felső körútjait. Ezek fogták csokorba a Fekete Körös forráságainak legszebb vízeséseit, barlangjait és kilátópontjait. Ebben az évben tárta fel és mutatta be a turistáknak a Szegyesd-völgyi Magura-barlangot. 1904. október 2-án bejelentették, hogy elkészült a Túri-hasadék Szent László körútja. 1905. tavaszán pedig ismét a Galbináriába vonult útépítőkkel, ácsokkal, bányászokkal és kovácsokkal, hogy beteljesítse terveit. Ez év szeptemberében bejárta Remec környékét, feltárta a Kissebes három vízesését és októberben kisebb csoportnak be is mutatta legújabb körútját. Ez volt utolsó társas kirándulása. A galbinai erdőirtások és pusztítások okozta lelki nyomás alatt tért haza Menyházára, de saját szavaival élve: “ Nekem bizony úgy látszik nem nagyon jól fog az ujév beállítani. Már régebb idő óta fejlődő szívbajom most az ősszel, különösen az utolsó időben úgy látszik nagy haladást tett.” A Magyarországi Kárpát Egyesület rendes tagja (1886. julius 2.), a Magyarhoni Földrajzi Társulat rendes tagja (1895. november 14.), az Erdélyi Kárpát Egyesület tiszteleti tagja (1900. julius 15.) 1906. január 5-én délután elhunyt. 8-án temették el, kívásága szerint egyszerű tölgyfa koporsóban, ott ahol a halál utolérte. Ravatala mellett nemcsak rokonai, barátai, turistatársai álltak, hanem azoknak a környékbeli román falvaknak a leányai és fiai, akik eleinte különc viselete, lépéseket számláló állandó mormogása, napbarnította arca és torzonborz frizurája miatt hegyimanónak nézték, félve futottak előle, kutyákat uszítottak rá fenn a hegyekben. Hamar híre ment azonban, hogy Czárán Gyula vállalkozásra buzdította a helybeli parasztokat. Kölcsöneket adott azoknak, akik vállalták, hogy a megvásárolt lovakkal a turisták rendelkezésére állnak és visszafizetik a hiteleket. Emberismeretét és megbecsülését mi sem igazolja jobban mint az, hogy egy adósa sem akadt. Természetszereteténél talán az egyszerű emberek iránti szeretete lehetett nagyobb, mert saját vagyoni helyzetéből kiindulva le tudta vonni a megfelelő következtetéseket is: “…nagyon sokan vannak, - akikre nézve ügyünk nem a mulatság, a szórakozás, az örömök, a pihenés, üdülés ügye, - hanem a mindennapi kenyér komoly, nehéz életkérdése. E szegény nép számára kell új segélyforrásokat nyitnunk, hogy nyomorából kiemeljük.” Ezért fordulhatott talán elő, hogy a mócok népe Czárán Gyulát “Onceasa hercegének” kijáró pompával kísérte utolsó útjára.

Egri Ferenc